Nagyon izgatott voltam

Nagyon izgatott voltam. Hónapok óta készültünk a koncertre a bandával, minden szerdán és pénteken próbáltunk: végigjátszottuk az összes számot ilyenkor, amit leadtunk a listán, hogy eltolunk majd… Volt, hogy másnap reggel mentünk haza a próbateremből, mert annyira maximalisták voltunk, hogy nem akartunk hibákat hagyni a dalokban még kezdetleges, vagy kevésbé kész verziójukban sem.

Elhívtuk a családjainkat egy első koncertre is, hogy nézzenek és hallgassanak meg minket: persze egy percig sem gondoltuk, hogy őszinte kritikával fogják illetni a zenéinket, de melegséggel töltött el minket a tudat, hogy ők lesznek az első kívülállók, akik az elkészült verziókat megtapasztalhatják a füleikkel.

Anyukám elsírta magát, apa pedig teljesen meghatottan hallgatta a kedves kis alternatív bandánkat. A szövegeket is én írtam, jó volt látni anya arcán a megindultságot, amikor rájött, hogy az egyik zenét róla meg apáról írtam, az ő megismerkedésükről meg szerelmükről. Nagyon szeretem a szüleimet, mindig nagyon szépen viselték gondomat, mindenféle elképzelésemet támogatták aggályoskodás nélkül: ha azt mondtam, akarok egy zongorát, mert meg szeretnék tanulni rajta játszani, szereztek nekem egy ütött-kopottat, hogy tudjak gyakorolni, és beírattak rögvest tanárhoz is.

Ha azt találtam ki, hogy kell egy fikusz, egy új kutya, egy gitár – egyből igent mondtak, és ha kellett is idő, míg összeszedték a pénzt, mindig megvolt az én akaratom. Szóval tényleg nagyon jó volt a kapcsolatunk, figyeltünk egymásra, ráadásul bennem egy adag hála is kifejlődött aggódó, kedveskedő szeretetükért és odaadásukért.

Mindig számíthattam rájuk. Akkor is, amikor a koncert előtti napon elkaptam egy csúnya betegséget…

Úgy keltem reggel, hogy rettenetesen fájt a fejem. És nem csak a fejem, hanem a torkom is. A túl sok próba… túlerőltettem a hangszálaimat…

Összekuporodva sajnáltam magam az ágyban, az orromig húzva a lepedőt. Amikor megpróbáltam énekelni, a hangok még csak kijöttek, de annyira fájt maga a folyamat, hogy azt hittem összevizelem magamat. Két órán keresztül szenvedtem, mire eljutottam odáig, hogy felhívjam anyukámat. Szinte megijedt rekedtebbnél is rekedtebb beszédhangomtól, aztán egyből rájött, hogy mégis mi a letargikus hangulat oka. Fogta magát, hogy ő bizony átjön hozzám, és kikúrál azon nyomban, egy nap alatt.

Amikor átjött, szinte rémült arccal nézett végig rajtam. Kezében egy hatalmas adag fájdalomcsillapítóval. Azt mondta, pontosan kiválogatta, megnézte az összetételeiket, ezek a lehető legjobb minőségű fájdalomcsillapítók, ha meg nem is gyógyulok, legalább a fájdalom enyhül, úgy legalább tudok énekelni valamennyire.

Egész nap tolta belém a teát, próbálta a lelkem is gyógyítgatni, cirógatta a hátamat, becézgetett. Azt mondta, persze, olyankor kell betegnek lennem, amikor valami fontos esemény van soron: gyerekkoromban is ezt csináltam, mindig annyit szenvedtem, hogy egy-egy nagyobb dolgozat előtt, egyszer még tüdőgyulladást is kaptam. Izgatottság, túlerőltetés…

Most a fájdalomcsillapítóra kellett bíznom magam teljes mértékben úgy, hogy nagyon ritkán vettem be gyógyszert. Féltem, hogy ez az Advil ultra majd elnyom engem és nagyon álmos leszek, meg folyamatosan fáradt.

Aztán nagy meglepetés ért, a fájdalomcsillapító nagyjából tíz perc alatt felszívódott a szervezetemben. Hatása gyors volt és célirányos: a torokfájásomnak se híre, se hamva nem maradt, a fejfájásom is elmúlt lassacskán. Úgy öleltem meg anyukámat, mint aki évek óta nem találkozott vele. Megsimogatta fejem búbját, összeszedte a holmikat, amiket hozott (a gyógyszert nálam hagyta persze), majd hazament, én meg olvasgattam tovább a kottáinkat, hogy legalább fejben gyakoroljam a dalokat.

A koncertre is el tudtam menni végül. Másnap még kapart kicsit a torkom, de a fájdalomcsillapító megint egész napra biztosította az égető fájdalomtól való mentességemet. A zenekarunk tudta ismét a maximumot nyújtani, a közönség őrjöngött, és bár nekem eltartott néhány napig, hogy ki tudjam pihenni a betegséget, az egyik legnagyobb élményem volt az első ilyen nagy koncertünk!