Rockzenével a nőhegyekért

A rock zene él és örök! – üvölti Zsolti minden egyes koncert kezdetekor. Nem vagyunk nagy rocksztárok, sajnos, de a városban, ahol élünk, szeretnek minket. Jó koncerteket szoktunk adni. Nagyjából havonta egyszer azért fellépünk, abban a kis kocsmában, ahol fiatal, lázadó ifjú korunkban mi is iszogattunk gyakran. Most már ismert arcok vagyunk ott, a tulaj szinte a barátunk, és a koncertünkre van, hogy többen járnak el, mint egy befutott, sikeres együttes fellépésére.

Saját számunk ugyan nincs túlzottan sok, ha számszerűsítjük, akkor bukik ki igazán, mennyire kevés: három. A többi zene a repertoárunkban mind-mind feldolgozások, jól ismert kilencvenes meg nyolcvanas évekbeli rockzenékből. Kispál és a borz számokat tolunk nagyon sokat, ez talán a helyi közösség kedvence, bármelyik számukat húzzuk elő meglepetésként egy estén, a tömeg sosem lepődik meg, hanem teljesen természetesen éneklik velünk Lovasi elévülhetetlen, örök érvényű szövegeit. De játszunk angol slágereket is, mondjuk a Blurtől, a Beatlestől vagy az Oasistől. Ezek már sokkal zúzosabb számok, jól feltekerjük az erősítőkön a torzítót, és üvöltetjük az elektromos gitárokat. Süvítenek az akkordok, a basszus keményen pattog, Bálint úgy veri a dobokat, mint egy közönséges őrült, Zsolti pedig erektől duzzadó nyakkal énekel bele a mikrofonba. Igaz, itt kell hozzátennem, hogy nem azért üvölt ennyire, mert átéli a rock n roll szépségeit, vagy, mert extázisban van, hanem mert olyan rossz általában a hangosítás, hogy alig hallja a saját hangját. Plusz még a tomboló tömeg is elnyomja, úgyhogy elég gyakran csúszkál el az éneke egy-egy nehezebb számnál, magasabb hangnál.

Lényeg, ami lényeg, egy ilyen alkalom után, másfél óra zenélés után egy pincehelyiségben, ahol vagy 100 ember ugrál egyszerre, az ember leizzad, de rendesen. Valamint nem nagy sztárok lévén, a roadik sincsenek ott, hogy a fellépés után elpakolják a hangfelszerelést, a gitárokat, a dobszerkót, meg lényegében minden baromságot, ami egy ilyen buli megszervezésével jár. Ezt mind mi csináljuk meg, valamint a tulajjal is mi egyeztetünk a fizetséget illetően, nem pedig a menedzser. Hogy mire akarok mindezzel kilyukadni? Hát arra, hogy hiába vagyunk relatíve ismert rocksztárok legalább közösségi szinten, mégsem örvendünk olyan nagy sikernek egy ilyen alkalom után, mivel az utolsó akkord lecsengése után még vagy egy órán át pakolunk és szerelünk az izzadtságtól csurom vizesen. Szóval nem az van, hogy lelépve a színpadról beállunk a pulthoz, és hagyjuk, hogy a fiatalok, akik példaképnek tartanak minket, meghívjanak egy italra, amíg a végeláthatatlan sorokban kígyózó nőhegyek ostromának próbálunk ellenállni. Korántsem. Ha emberi külsőt akarunk újra ölteni, haza kell mennünk, mert mindannyian messze élünk a kocsmától. Így gyakran az előbb említett fiatalok, akik fél óráig talán példaképnek tartottak minket, épp lecsaptak a nőhegyekre, amíg mi pakolásztunk vagy otthon zuhanyoztunk.

Úgyhogy a vidéki rocksztárok élete nem felhőtlen. De tavaly elhívtak minket egy szilveszteri buliba egy másik városba fellépni, közel az otthonunktól, mert hallották, hogy jók vagyunk. Szállást is biztosítottak, illetve azt mondták, csak a hangszereket kell vinnünk, a hangtechnika sajátjuk. Úgyhogy szokatlanul simán, kevés cuccal érkeztünk meg a helyszínre. Délután még meg is engedték, hogy próbáljunk egyet, megnézni milyen a színpad és egyebek. Este pedig váratlanul magas közönségszám előtt léphettünk fel. Ahhoz képest, hogy ott kifejezetten ismeretlenek voltunk, sokan eljöttek, és várták, hogy valamivel előrukkoljunk. Nagyon jó koncertet nyomtunk le, ismerték a legtöbb számot, amiket játszottunk, főleg a Smells Like Teen Spiritet, mert úgy vettem észre, azt a világon mindenki ismeri – pedig játszani egyébként nagyon unalmas. Összességében tehát sikert arattunk, és Zsolti már a koncert felénél a fülembe súgta két szám között, hogy: „Itt is akadnak ám nőhegyek.”

Szóval, ja, az utolsó akkord után, mint az őrültek, úgy pakoltuk el a hangszereket és rohantunk a szállásra, ami a koncertterem feletti emeleten volt. És ott jöttünk rá, hogy négyünk közül egyedül Zoli hozott magával bármilyen kozmetikumot. Tusfürdőt vagy mondjuk fogkrémet. Zoli mindig is többet adott ilyen téren magára. Szóval az egész zenekar elkérte a cuccait, és mindenki egyesével vonult fürdeni. Én mentem utoljára, és csak arra lettem figyelmes, hogy aki épp végzett, úgy jött ki, hogy: „Te Zoli, ez milyen tusfürdő? Ez rohadt jó.” Ennél talán kicsit kevésbé szofisztikált szóhasználattal, de a lényeg ez volt. És szépen sorban végighallgattam, ahogy mindenki eldobta az agyát tőle, Zoli meg egyesével elmagyarázta nekik, hogy ez azért különleges, mert teljesen natúr tusfürdő.  Tele van vitaminokkal, és ő maga már nagyon régóta ilyet használ, mert sokkal jobb a bőrének, mint a hagyományos szappanok. Amikor én kerültem sorra, én is megbizonyosodhattam erről – tényleg nagyon jó volt. Az illata valami elképesztő volt, kissé narancsos volt az illata, ami önmagában is kellemes, de elkeveredett benne némi menta is, ami totál felfrissítő érzést nyújtott. Ráadásul a bőröm is tényleg simább lett tőle, én úgy éreztem. És a legjobb az volt, hogy alig kellett tenni egy keveset, és már az elég volt, hogy szétoszlasd magadon.

Miután mind végeztünk, lementünk a kocsmába, ahol legnagyobb megkönnyebbülésünkre a következő zenekar épp csak belekezdett a zenélésbe, tehát maradt még esély a nőhegyekre.

Ami a legmeglepőbb volt, hogy az egyik lány, mikor épp koccintottunk, megkérdezte, hogy mitől van ilyen jó illatom. Én meg úgy próbáltam tenni, mintha nem tudnám, miről beszél, de magamban nem győztem hálát adni Zolinak.

Ha hiszitek, ha nem, azóta a zenekar minden tagja Zolival veteti magának ugyanezt a narancsos illatú verziót. Bár nem feltétlenül a csajok miatt. Szimplán nem akarunk igénytelenek lenni. Ha felnő az ember, be kell, hogy lássa, hogy nem attól rocksztár valaki, hogy csapzott és visszataszító. Mi meg amúgy sem voltunk soha igazi rocksztárok, csak pár srác, aki szeret együtt zenélni.